Hogy az angolszász elektronikus média szerint mit kell tudni a háborúról, az nagyon röviden összefoglalható:

Igazságos.

Maga a megtestesült gonosz ellen vívják, melynek neve terrorizmus, állandó lakhelye pedig Afganisztán Terrorista utca 1.

(Ennek igazolására George W. Bush elnök mindenkit -- köztük a stratégiai partner Tony Blairt és a kevésbé jelentõs, ám szimbolikusan annál odaadóbb Martonyi Jánost is kétséget kizáróan meggyõzte a CIA és az FBI által felkutatott, a nyilvánosság elõl azonban mindeddig elzárt bizonyítékokkal. Az érvelés roppant egyszerû: Oszama bin Laden hajtotta végre a merényleteket, aki Afganisztánban tartózkodik, akit a tálib kormány támogat, ergo le kell nyomni a tálibokat, meg kell változtatni az afganisztáni politikai rendszert, és emellett el kell fogni bin Ladent. A racionális legitimáció nélküli helyzetben egyetlen érv marad a háborút hirdetõk kezében: a szeptember 11-i tragédiát felhasználó érzelmi legitimáció. Kérdés, hogy ez meddig tart ki. Már maguk az érintett amerikai polgárok sem biztos, hogy megelégszenek ennyivel, hát még mondjuk egy indonéziai egyszerû iszlám-hívõ, hogy durvább lehetõségeket ne említsünk.)

Sikeres.

Minden nap elõrenyomul valaki, ha más nem, hát a nemzetközi közösség által támogatott afgán ellenzék, az Északi Szövetség, minden nap megsemmisülnek tálib stratégiai bázisok, intézmények.

(A világban sokan közben azt latolgatják, hogy ha ennyire sikeres ez a háború, akkor miért tart ennyi ideig, miért nem roppantak már rég össze a tálibok, és legfõképpen, hol van bin Laden, az esküdt ellenség. Mellesleg: rettentõen örülhetünk, ha az Északi Szövetség beveszi Mazari Sarifot, vagy ha már Kabul külvárosaiban szórja a Molotov koktélokat, de sajnos a helyzetelemzésben nem élenjárni akaró híradások azt elfelejtik velünk közölni, hogy a tálib erõk ezek után mekkora területeket szereznek vissza, mennyivel nõ mindeközben utánpótlásuk, és hogy egyáltalán: mit jelent ebben az esetben egy város vagy egy terület elfoglalása. Merthogy feltehetõleg a CNN vagy a BBC nézõinek vajmi kis hányada rendelkezik kurrens információkkal Afganisztánról, feltehetõleg a világ népességének is csak elenyészõ hányada. Ám akik mégis, például a volt szovjet hadsereg életben maradt afganisztáni veteránjai, vagy a Pakisztánból Afganisztánba tartó tálib-párti önkéntesek, azok úgyis többet errõl a háborúról, a katonai akciók sikerének helyi-értékérõl, mint maga George Bush. Mi egyszerû világpolgárok, akik mélyen elítéljük a terrorizmust, csak halavány szkepszisünknek adhatunk itt hangot, mondván, láttunk mi vízen buborékot, tudjuk, hogy a tél, Kutuzov és a partizánok képesek voltak egykor megállítani az akkori világ legerõsebbnek hitt hadseregét, vagy hogy a Dinári-hegységben bujkáló partizánokat sem lehetett csak úgy kifüstölni. Nota bene: azért az is nagyon érdekes, hogy soha nem a tálibok ellenállásának köszönhetõ az, ha az amerikai csapatok valamilyen veszteséget számolnak el, hanem a rossz idõjárásnak vagy mûszaki hibának.)

Tartós.

Ez a háború hosszan tart majd, erre utal az indeurópai nyelvcsalád és az arisztotelészi logika szabályainak fittyet hányó elnevezése is: Tartós szabadság. Merthogy ugyanis nem egyszerû dolog egy ilyen harcot megvívni, melynek célja felszámolni a terrorizmust, eszköze pedig megdönteni egy javarészt kábítószer-kereskedelembõl élõ ország fundamentalista kormányát.

(Az angol és amerikai kormányzat érvelését visszaböffentõ sajtó érdekes módon nem lát semmi kivetnivalót abban, hogy a nyugati világnak be kell rendezkednie egy akár több évig, pesszimista becslések szerint több évtizedig is eltartó háborúra, noha arról különösképpen nem igyekeznek tájékoztatni, hogy mégis miképpen lehetséges az, hogy egy gigantikus hadsereg nem képes egy mezítlábas, megrongált hátterû, a média tájékoztatása alapján gyakorlatilag szétbombázott légvédelmû katonaságot elintézni. Ez a háború hosszú és kész.)

Széles nemzetközi összefogáson alapszik.

Torgyán József és az FVM utazási kiadásai eltörpülnek amellett a világméretû jövés-menés mellett, melyet ez a háború életre hívott. Mozog itt mindenki: Bush és Blair, Arafat és Saron, Musaraf és Vajpayee. Hogy csak a nagyobbakat említsük. Mindenki mindenkinek mindig elmondja ugyanazt, majd jobb esetben haza, rosszabb esetben a következõ szomszédos államba megy.

(A tárgyalások érdemi része feltehetõleg a színfalak mögött zajlik. A nyilvánosság elõtt a nyugati diplomaták mindenkit megnyugtatnak, hogy nem az iszlám világ ellen harcolnak, az iszlám politikusok pedig arról gyõzködik a Nyugatot, hogy elítélik a terrorizmust, de az országukban tartózkodó aktuális iszlám forradalmi, felszabadító, ellenálló stb. csoportok nem terroristák. Mindeközben vélhetõleg kõkemény politikai és gazdasági alkuk folynak, engedmények, embargók feloldása, új államok létrehozása, térképek átrajzolása, menekültügyi disputák. Ezekrõl azonban csak feltevések, töredékinformációk látnak napvilágot, miközben olyan régi tabuk dõlnek meg mindenféle különösebb magyarázat nélkül, mint a Pakisztán elleni embargó, a palesztin állam tagadása vagy az oroszok csecsenföldi beavatkozásának elítélése.)

De mit jelent mindez?

Az égvilágon semmit. A fél-információk, az elhallgatások és susmusolás korszakát éljük. Háború van, melyben mi is érintettek vagyunk, mondhatnánk úgyis, hogy Magyarország hadban áll, ám a legelemibb információkkal sem rendelkezünk a harci helyzetrõl. És ebben nem egyedül a média a felelõs. A Nyugati nyomtatott sajtóban néhányan emberfeletti erõfeszítéseket tesznek, hogy valami értelmet csillantsanak meg az információk mögött, ám ezek az erõfeszítések is csak a feltételezésekig jutnak. Hírzárlat van, látszat-tájékoztatás folyik. Legalábbis reméljük, és nem arról van szó, hogy maguk az illetékesek sem tudnak többet, maguk az események ennyire érthetetlenek?

Mindenestre azt sikerült elérni, hogy teljes káosz uralkodjon a tömegtájékoztatási rendszerekre (mert mire másra?) hagyatkozó széles néprétegek tudatában. Az eddigi rossz fiúk hirtelen jók lettek, az eddigi jók pedig rosszak. Lépfene fenyegeti az egész világot! Jön a feketehimlõ! Bin Laden nukleáris fegyverekben utazik! Féljünk! Higgyük el, hogy a fejünk fölött döntéseket hozó hiperhatalmak tudják, mit csinálnak. Hogy urai a helyzetnek, hogy õk diktálnak. Holott egyre inkább úgy tûnik, hogy -- legalábbis a tájékoztatás terén -- a bin Laden-félék által megálmodott utópia kezd valóra válni: megszûnik a hatalom átláthatósága, a közvélemény bevonása a döntéshozatalba.

Ez a háború igazságos. Sikeres. Tartós. Széles nemzetközi összefogáson alapul.