Demszky Gábor hittel próbálta visszahozni az 1989-es idõket, az SZDSZ nagy párttá válásának idõszakát. Azt hitte, megismételheti a történelmet. Mint annyiszor azonban, a történelem kényszeredett ismétlése akaratosságba csúszott át. Ha meg akarjuk ismételni a történelmet, akkor abból csak az üres akarat marad. Demszky bûne tehát a voluntarizmus. Legjobban az mutatja politikájának anakronizmusát, ahogy elképzelte hogyan növekszik napról-napra, óráról-órára az SZDSZ népszerûsége. Ahogy végigsöpört a szervezeten az ukáz, minden nap három új szavazót kell szerezni, és akkor elérhetjük az 1990-es szintet, az egymillió szavazót.

Nem sikerült, talán eleve nem is sikerülhetett. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy Demszky Gábor, kevés hívével egyetemben, önálló, a maga lábán megálló, meghatározó szerepet játszó pártban gondolkozott. Éppen úgy, ahogyan az 1989-es népszavazás idején. Távozása valóban politikai váltás is, hiszen a pragmatikusoknak adja át e terepet.

Az alapvetõ politika-váltás tehát a következõképpen összegezhetõ: ha nem sikerül a választóknak megmenteniük a pártot, akkor a pártnak kell megmentenie önmagát. Amikor a közvéleménykutatások a parlamenti küszöb átlépésének esélyét nem mutatják többé, akkor a pártnak azon kell gondolkoznia, hogy a választók nélkül hogyan maradhat meg mégis parlamenti pártnak. Az MDF modellje ma már mindenki számára mutatja a megoldást. Olyan megállapodást kell kötni, amely lehetõvé teszi a frakció alakítását, még arra az esetre is, ha a párt a választásokon erre a jogot nem szerzi meg. Parlamenten kívüli párt -- láttuk már annyi, de annyi példán -- nem él meg a politikai mezõben.

A pragmatikusoknak vannak ezen kívül még ideológiai érveik is. Az egyiket az SZDSZ enfant terrible-je (rettenetes gyermeke), Tamás Gáspár Miklós szolgáltatja, ezúttal az általa nem kedvelt politológusokkal némiképp összhangban. Magyarországon nincsenek liberális szavazók annyian, hogy egy liberális pártot el tudnának tartani. Vagy a politológus megfogalmazásában: Magyarország mindig hajlott a politikai atyáskodásra, s nem véletlen a Tiszák, Horthy, Kádár otthonos berendezkedése ezen a tájon. Az atyáskodó hatalom azt a kiszámítható, nyugodt, enyhén elnyomó politikai biztonságot nyújtja, melynek keretében a kisebb-nagyobb gazemberségek csöndben véghezvihetõek, de a magánélet szabadsága is valamilyen formában megadatik. A rendi szabadság pre-liberális berendezkedése, politikai rendszere termelõdik újjá a történelem különbözõ korszakaiban. (Javaslom, olvassuk újra Bibó Istvánt.)

Ha igaz ez a társadalomkép -- márpedig komoly esély van arra, hogy igaz legyen -, akkor a pragmatikusoknak igazuk lehet. Valódi liberális szavazók híján meg kell õrizni a pártot jobb idõkre, mikorra a magyar társadalom képes lesz önerõbõl eltartani egy liberális pártot. Egy másik ideológiai érv is alátámasztja az SZDSZ helyének új kijelölését, s ezt már a Demszky-Fodor elnökválasztási szócsata is pontosan jelezte. Megint csak Tamás Gáspár Miklóst kell itt idézni, akinek befolyása az SZDSZ önképére talán ma nagyobb, mint akkor, amikor õ még az SZDSZ tagja volt. Röviden TGM azt mondja: "aki ma nem baloldali, az tisztességtelen".

A kapitalizmus gyõzelmét lehet lelkesen ünnepelni -- ez a konzervatív attitûd, mely a kapitalizmust azért támogatja, mert az egyén-egyén elleni küzdelemébõl a tehetségesebb, az okosabb, a rátermettebb, a gazdagabb, a szorgosabb került ki gyõztesen, azaz az egyenlõtlenségek természetes rendje jön létre.

A baloldali ember soha nem fogja támogatni a kapitalizmust teljes szívvel, mert hisz az emberek morális egyenlõségében. Kényszeredetten, rossz lelkiismerettel fogadja el a kapitalizmust. Az SZDSZ-nek pedig kiváltképp rossz a lelkiismerete. A szocializmusból kitámolyogva a kapitalizmust támogatta, mint amannak egyetlen alternatíváját, ugyanakkor ezt soha nem merte kimondani, hiszen maga is tudott állandó morális kritikát gyakorolni saját törekvéseivel szemben. Az SZDSZ fedõnév alatt megbúvó két párt szorosan fogja egymást, mint két összekapaszkodó szumós, akiknek a mozdulatlanságot csak hatalmas erõfeszítéssel tudják elérni. Az SZDSZ most hatalomra kerülõ pragmatikusai végre meg akarják oldani ezt a mozdulatlanságra kárhoztató dilemmát. A kapitalizmus kiépítése megtörtént, s most már lehetünk nyíltan baloldaliak.

Kis probléma, hogy -- legalábbis színleg és névleg -- a baloldalon már elhelyezkedett egy párt, így nehéz lesz attól elkülönülni. És akkor ezen a ponton meg kell állapítanunk, hogy Demszky Gábor semmivel sem volt kevésbé baloldali, mint azt a nyíltan hangoztató Fodor Gábor. Egyetlen politikai tévedése az volt, hogy a baloldaliság nevében vállalta a folyamatos ütközést az MSZP-vel, azaz elkezdett volna egy versenyfutást a valódi baloldaliságért. A politikai tévedés azonban azt jelenti, hogy "nem aktuális". A baloldali hely elfoglalásáért már, vagy még nem lehet harcba szállni, az idõk nem ilyenek -- ez a pragmatikusok következtetése, ezért nem volt szükség Demszky baloldaliságára sem.

Az önálló liberális párt eszméjétõl eltávolodó SZDSZ-nek van egy kétségtelenül kemény politikai érve is. 1989-90 mellett még 1994 is jó éve volt a magyar liberalizmusnak. Demszky célja az MSZP-vel kötött koalíció elõtti SZDSZ belsõ tartásának visszaállítása volt. Feledni a koalíciót: életmentõ feledés. Csakhogy -- s itt újra egy anakronizmusra bukkanunk -- az 1990-94 közötti SZDSZ az ellenzékiségbõl merítette hatalmas erejét, s ennek a dicsõséges korszknak a tartalma a határozott közjogi küzdelem volt. A parlamenti demokrácia alapintézményeinek megteremtése, az elnöki rendszer elkerülése, a szólásszabadság teljessé tétele, a médiaháborúban való hõsies ellenállás olyan harci cselekményeket idézõ tettek, melyek miatt az SZDSZ 1994-ben még jól tudott szerepelni.

Ám a közjogi nagy honvédõ háborúk kora lejárt. A médiakuratóriumok ügye már csak kis bozótharcnak számít, s a csatazaj is alig jut el a választóhoz. (A Demszky-féle ügyvivõtestületben Haraszti Milós is szerepet vállalt, éppen azért, hogy a kis csatát, hátha nagy háborúvá tudná föltupírozni.) Talán Demszky Gábor látott rosszul, talán optikai csalódás volt, talán megint csak anakronizmus. Kétségtelen tény azonban, hogy még ha igaza is volt Demszkynek, erre az igazságra senki nem volt kíváncsi.

Demszky azt mondta, hogy veszélyben a demokrácia, de senki nem érezte ezt a veszélyt. A demokráciáért való harcias elkötelezettség Demszky távozásával lekerül a napirendrõl. Az emberek nem szeretik a konfrontációt -- hirdeti és jelképezi a közös meggyõzõdést most, ezentúl Kuncze Gábor.