A "bejrúti vérengzõ", az Arab világban csak így hívják a Likud párti politikust, aki 1982-ben védelmi miniszterként kitalálta -- és az akkori miniszterelnököt, Menahem Begin-t is félrevezetve -- levezényelte Libanon izraeli megszállását. Az invázió célja az volt, hogy az Arafat vezette Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ) kiûzzék Libanonból és így a PFSZ többé ne lõhesse Izraelt Bejrútból. Az akcióban 30,000 ember vesztette életét. Sharon irányította azt az osztagot, amely három nap alatt több mint 1000 embert -- köztük asszonyokat és gyerekeket -- végzett ki három libanoni városban, köztük Bejrútban. A vérengzést már az izraeliek is túlzásnak érezték és Sharonnak a következõ évben le kellet mondania.

Sokak számára ez politikai karrierjük végét jelentette volna, a jobboldali politikus azonban mindezt nem tekintette vereségnek. A szélsõséges izraeliek között Sharon népszerû maradt. A kilencvenes évek elején építési miniszterként szorgalmazta a zsidó telepek építését Ciszjordániában és a Gáza övezetben. 1998-ban Benjamin Netanjahu kormányában külügyminiszter lett, majd Netanjahu 1999-es választási veresége után õt választották a Likud párt vezetõjének.

Sharon a tavalyi Camp David-i sikertelen béketárgyalások után indította meg támadását Ehud Barak ellen mondván: Izrael munkapárti vezetése "hajlandó lenne feladni Jeruzsálemet egy békeegyezményért". Az egyre feszültebb helyzetben, az õ látogatása a jeruzsálemi Al-Aksza mecsetnél váltotta ki a máig tartó utcai harcokat az izraeli katonák és a palesztinok között.

Ma már -- talán nyugati nyomásra -- a "bejrúti vérengzõ" is hajlandó lenne békét kötni az arabokkal, de amint mondja nem úgy, hogy "megfenyegetik". Célja: biztosítani Izrael biztonságát azokkal az eszközökkel, amelyeket õ jónak lát. Minél több földet és politikai jogokat akar a zsidóknak és minél kevesebbet ezekbõl a palesztinoknak.

Másfél évvel ezelõtt úgy tûnt Ehud Barak lesz az, aki elhozza a békét a Szentföldre. Az egykori katonai vezetõ, elõbb Jitzhak Rabin kormányába (1995) majd a meggyilkolt politikus örökébe lépett. Miniszterelnökké választásakor azt mondta: Izrael elég erõs ahhoz, hogy engedményeket tegyen a palesztinoknak, de közben megõrizze biztonságát.

Barak azonban nem bizonyult elég erõsnek. Balról azért támadták, mert döntésképtelen volt: azt akarta, hogy mindenkinek egyszerre legyen jó. Jobbról azért támadták, mert túl sokat ajánlott a palesztinoknak. Népszerûsége egye csökkent, koalíciója pedig gyengült. 17 hónap kormányzás után kénytelen volt lemondani és kiírni a választást.

Barak, ha megválasztanák, a közel-keleti békekötést elsõdlegesen akadályozó kérdésekben továbbra sem engedne: nem hagyná, hogy a palesztin menekültek visszatérjenek, és nem adna önrendelkezési jogot a palesztinoknak a Jeruzsálemi szent helyek fölött. Barak a kampányában végig azzal érvelt, hogy õ a békét jelenti, míg Sharon a háborút. Szavait azonban megcáfolták a még a választások elõtti órákban is ropogó fegyverek a Gáza övezetben.

Az utolsó közvélemény-kutatások mind azt jósolták, hogy Sharon fölényes gyõzelmet arat majd. Bár a különbözõ felmérések adatai eltérnek, mindenki jóval 50 százalék fölé teszi a Likud politikusának támogatottságát. A gyõzelemhez pedig 50 százalék plussz egy szavazat kell.

Barak azonban azt mondja, csak egy eredmény számít: vagyis az amely ma születik majd. Az ügyvezetõ miniszterelnök abban reménykedik, hogy az arabok majd megsegítik.

Izraelben választópolgárok 12,3 százaléka palesztin. Közülük azonban sokan bojkottálni akarják a választásokat. Pedig nagy részük 1999-ben Barakra szavazott. Mára azonban kiábrándultak és azt mondják sem Barakkal sem Sharonnal nem lesz béke.