Az elmúlt három szabad választás után mára mindenki megmutatta, mit tud, mit nem tud, de legfõképpen az derült ki, hogy ki kivel tud, akar, vagy hajlandó együttmûködni, ha a hatalom megszerzésérõl van szó. Bárki bárkivel, mindenki mindenkivel. Tulajdonképpen a 2002-es választásokon mondhatnánk, hogy mindenki tiszta lappal indul, bár inkább mondjuk azt, hogy mindenkinek annyi minden került már rá erre a lapjára, hogy ember nem tudja mérlegelni, melyik a kevésbé rossz.

A politikai incesztusok, apagyilkosságok és teljes promiszkuitás után túl sok eszmei tartalék nem maradt a pártokban. Azok a személyek, akikben volt még valami ilyen töltet, rég kivonták magukat a politikai életbõl, akik bent maradtak kétségbeesve igyekeznek hibáikat letagadni, elõnyeiket felnagyítani, ellenfelüket megalázni. Végül is a pocsék áruk piacán nem maradt más reklámstratégia, mint a másik portékájának szidása, ami -- lássuk be -- nem túl nehéz feladat.

"Hazudik", "csal", "lop", "hazaáruló", "kommunista", "fasiszta", "paraszt", "proli", "zsidó", "plebejus" -- hát döntsük el végre mi kell nekünk, "ezeket" akarjuk, újabb négy évet "ezekkel". Nem lehet már mérlegelni, melyik párt jár élen a mocskolódásban, az anyázásban, melyik inkább, melyik inkább nem, azt pedig lehetetlen eldönteni, hogy kinek van igaza.

Merthogy az értelmes érvek ebben a légkörben úgy szívódnak fel, mint a hétputtonyos tokaji aszú egy alkoholistában: nem oszt, nem szoroz. Minden észérvnek látszó tárgyra gyanakodva pislogunk: ez csak kampányfogás. Tényleg ennyit loptak? Tényleg hazudnak? És azok? Azok is? Ki tudja? -- Egy biztos: mindenki lop, mindenki hazudik. Legalábbis ezt tudja levonni a szerény értelmûnek tételezett választópolgár a mindennapossá vált botrányok után, a kölcsönös szidalmak alapján.

De még ez a kisebbik baj: maga a választópolgár sem tud már másképp gondolkodni. Homályos vagy világos érvek alapján mégiscsak eldönti magát, és onnantól a másik oldalra nem tud más szókinccsel reagálni, csak amit a szájába rágnak. Eldurvult a közélet? Eldurvult a privát élet is. A sokat emlegetett gyûlöletbeszéd mindennapos szókincsünkké lett -- és nem csak a politikával kapcsolatban.

Nem gyûlölöm Csurka Istvánt.

Na mi van? Fasiszta vagyok?

Nem gyûlölöm a Horn Gyulát.

Akkor meg pufajkás? Vagy hazaáruló?

És az Orbán Viktort sem gyûlölöm, meg a Kövért se;

Attól még nincsenek millióim.

A Petõt se gyûlölöm, meg a Kunczét se.

Pedig nem is vagyok zsidó.

Az nem lehet, hogy nem gyûlölök senkit, csak nem értek egyet velük? Hogy esetleg nem rájuk adom majd a voksomat?

Kínosan ügyelve a pártatlanságra, hadd hozzak egy homályos példát. Egy újonnan alakult párt megbecsülésre alkalmas miniszterelnök-jelöltje a párt saját lapjában kritizálja a jelenlegi kormányt. Nem küldd el senkit a melegebb égtájakra. Csak kijelentéseket tesz. Nem tudom érzelem-mentesen olvasni. Akkor hát õ nem a kormánnyal van, hanem a nem-kormánnyal? Õ sem különb, mint a többi? Sorai mögé kifeszül a mai politikai kultúra nagy mozivászna, az elõtt állva összemosódik alakja a többiekével, bármit mond, úgy érzem, ugyanazt mondja, mint mások.